Amíg Magyarország nagy része a minden eddiginél egyértelműbb parlamenti választási eredményeket értékeli, mi újra Európára tekintünk.
Az Egyesült Királyságban ugyanis szintén választás közeleg: múlt héten hivatalosan is elkezdődött a kampány azzal, hogy Gordon Brown brit miniszterelnök az előrejelzéseknek megfelelően 2010. május 6-ra tűzte ki a parlamenti választásokat. Az 1997 óta kormányzó Munkáspárt (Labour) ismét a jelenlegi miniszterelnököt indítja, mig kihívója David Cameron, a Konzervatív Párt (Conservatives) vezére..jpg)
A szokásos esélylatolgatáson túl számunkra igen fontos kérdés, hogy Európa mire számíthat a május 6-i voksolás után. Az Egyesült Királyság az Unión belül mindig is a különc szerepét töltötte be, saját magát egyfajta Európa és az Egyesült Államok közötti hídfő szerepébe állítva. Kérdés, hogy képes lesz-e bármely, új választói mandátummal felruházott politikai erő ezen túllépni, illetve egyáltalán szándékában áll-e ilyesmit tenni.
A választás a hazainál minden bizonnyal izgalmasabban alakul a szigetországban. A konzervatív Cameron hónapokkal ezelött még biztos befutónak tűnt a több tekintetben hitelességi válságban lévő munkáspárti Brown-nal szemben – aki saját pártján belül is csak nehezen tartotta meg támogatottságát –, a jobboldali párt szépen lassan elvesztett biztos előnyét. A legújabb, a Times megbízásából készült felmérések az elmúlt évek legkisebb különbségét hozták ki: a Toryk (konzervatívok) 39%-os támogatottsága mellett a Munkáspárt 32%-ra tornázta fel magát, míg a britek „harmadik ereje”, a Liberális Demorata Párt 21%-on áll. Így nem kizárt – sőt, nagyon is elképzelhető, hogy nem lesz abszolút többsége az Alsóházban Cameron pártjának.
Miután a brit választási rendszer kizárólag egyéni körzeteket ismer, s nem két-, hanem csak
egyfordulós, a mandátumot az a jelölt kapja, aki a legtöbb szavazatot szerzi az adott körzetben. Ebben a rendszerben a győztes mindent visz, hiszen a második helyezettre adott szavazatok – kompenzációs listák híján – gyakolatilag elvesznek. Így egy százalékosan kicsi országos előny is kényelmes többséghez juttathatja a győztes pártot: az utolsó, 2005-ös választáson az országosan 36,91%-ot szerző Munkáspárt a mandátumok 55,11%-át birtokolta, mig a második Konzervatív Párt a szavazatok 33,86%-val csupán a mandátumok 30,65%-át tudta megszerezni. A harmadik erő, a Liberáldemokrata Párt 23,09%-kal csak a parlamenti helyek 9,60%-át nyerte el.
Igen szoros eredmény esetében azonban elképzelhető, hogy nem jön össze egy pártnak az abszolút többség, így koalíciós kényszer alakulhat ki, amire a második világháború óta csak egyszer volt példa: 1974-ben, amikor bár a Tory-párt valamivel több szavazatot kapott, nem kötöttek koalíciós megállapodást a liberálisokkal, így a a Labour alakíthatott kisebbségi kormányt.
Kérdés tehát, hogy az immár 13 éves Labour-kormány leváltását és megújulást ígérő Cameron ismét tárgyalnia kell-e a liberális demokratákkal, és ha igen, sikerül-e velük megegyezni egy koalíciós kormányról. És persze az sem eldöntött, hogy erre meg lesz-e a hajlandóság a Nick Glegg által vezetett liberálisok, akik erre ugyan mutattak némi hajlandóságot, legalábbis abban az üzenetükben, hogy ők is érdekeltek a munkáspárti kormány leváltásában. Nehezítheti a helyzetet, hogy a koaliciós kormányzást mint létformát – sőt, magát a kormányzást mint létformát sem – ismerő Cameron nem mindig bizonyult csapatjátékosnak. Ékes példája ennek az európai politikai színtér, ahol Cameron gyakorlatilag saját elhatározásból, a tory európai parlamenti képviselők többsége nélkül hozta létre a Bokros Lajost is soraiban tudó Európai Konzervatívok és Reformerek (European Conservatives and Reformists) képviselőcsoportját, melyben a cseh konzervatívok (ODS) mellett a lengyel Jog és Igazságosság (PiS), illetve különös formációk is tagok.
Az Európai Néppárt dominanciáját nehezen viselő Cameron ezzel a lépéssel felbontotta az egyébként igen sikeres, tízéves Tory-együttműkődést a többi európai konzervatívval és kereszténydemokratával. A tíz évig Európai Néppárt – Európai Demokraták (ENP-ED) néven szereplő kereszténydemokrata – konzervatív képviselőcsoport (a korábbi Európai Demokrata Unió (EDU) folytatása) így 2009-től már csak Európai Néppárt néven szerepel.
Az Egyesült Királyságban tehát tovább élnek a kételyek, hogy az ambiciózus, de egyesek szerint önfejű David Cameron a kormányzás érdekében képes lesz-e egy olyan párttal koalicióra lépni, amely nézeteiben még az általa kritizált Európai Néppárttól is jóval távolabb áll. Európai szempontból legalábbi ilyen jelentőségű az a kérdés, hogy ha mégis sikerül a konzervatívoknak abszolút többséget szerezni a szigetországban, milyen irányba vinné uniós szempontból országát a közismerten nem európa-barát Cameron? Az biztos, hogy az Egyesült Királyság integrációját tekintve nem túl derűsek a kilátások: emlékezetes, hogy Cameron népszavazásra bocsátotta volna az egyébként már ratifikált Lisszaboni Szerződést.
Ha tehát a következő brit kormányt David Cameron vezeti majd, az együttműködés Nagy-Britannia és az Európai Unió között nem lesz egyszerűbb.
